One Direction Hungary

Az első és egyetlen forrásod 2015 óta

mutasd a többit

Több, mint 100
magyar fordítás

Katt a képre a videó megtekintéséhez

EoMqnXAW8AIlVSV.jpg
EoMqng9W4AIqLxG.jpg
EoMqng8WEAA9V8p.jpg
EoMqng7XUAAvqC8.jpg
EoMqkQWW8AAQGU9.jpg
EoMqkQVXUAAMwNT.jpg
EoMqkQTXUAAHT_t.jpg
EoMpEBpXEAIsQ73.jpg
EoMpD6dW4AMkZIV.jpg
EoMpD5MXUAETbct.jpg
EoMpD_6XYAAW1Ur.jpg
EoMo0o2W8AICsOG.jpg
londoni élménybeszámoló

A következő bejegyzés kérésre és izgalmam hatására fog íródni, mely a londoni élményeimről és csalódottságaimról fog szólni, illetve minden tapasztalatomról, amit a három nap alatt szereztem a városban tartózkodva. Akit nem érdekel, az ne olvassa tovább.

Nagyon izgatottan és fáradtan másztam ki hajnali kettőkor az ágyból, hogy elérjem a 25-én, reggel hat órakor felszálló, Londonba tartó WizzAir gépet. Már a taxiban ülve kaptam egy SMS-t a drága reptértől, hogy a gép várhatóan öt órát késik, azonban be kell jelentkeznem még hajnali négy előtt, hogy tudják, akarok-e utazni az adott járaton, vagy sem. Azonban mire végigmotoztak és leellenőrizték, hogy biztosan nem vagyok terrorista, a nagy kivetítőn az indulás már nem 11 óra, sokkal inkább délután egy óra lett, így viszont nem sok boldogsággal ültem le a kajáldákhoz hajnali ötkor. Összesen 13 órát vártam a repülőtéren, mire felengedtek a gépre, majd további 20 percet, mire felszálltunk. A legbosszantóbb pedig az volt, hogy a Londonba tartó járatok közül csak a WizzAir gépe késett, mentségükre szóljon azonban az is, hogy az utazás nagyon kellemesen telt, a kiszolgálás jó volt, a pilóta pedig olyan ügyesen vezetett még turbulencia esetén is, hogy a vihart csak az ablakon keresztül érzékelhették az utasok, látva a villámokat a felhők alatt.

 

Az első benyomásom a Luton reptérről az volt, hogy furcsa, ez az érzés pedig másnap reggelig bennem volt még a belvárosban is. Furcsálltam, hogy nagy területen milyen pici volt a reptér a Liszt Ferenchez képest, alig voltak éttermek, nem volt annyi hely a mosdóban vagy a váróteremben, ez egy picit meglepett, hiszen rengeteg ember akart felszállni, illetve leszállni London közelében. Végül délután öt órára meg is érkeztem a teljes mértékben brit stílusú szállásra, ahol bebizonyosodott, hogy a házak olyan szűkek belül, mint amilyen szűknek kívül látszanak.

 

20160825_170119 A legfurább számomra a ház belsejében a lépcső volt. A magyar lépcsőkön egymás mellett elférne két ember, a brit lépcsőkön viszont – leszámítva a mozgólépcsőket – az ajtóval azonos szélességű lépcsők vannak. A szállodában ügyeltek arra, hogy én hülye használhassam a konnektort, volt a brit lyukak mellett ismerős mintázat is a falban, így a telefonomat mindig fel tudtam tölteni, hogy fényképezhessek és videózhassak utazás során. A másik, ami nagyon idegesített és nem, nem tudtam vele megbarátkozni, az a szint volt, ahol laktam ez idő alatt. Londonban van egy olyan törvény, hogy tilos felfele építkezni, mert elrontja a “minden egyforma” összhatást, így viszont a britek lefelé haladnak, -1, -2 és hasonló szinteket létrehozva. Ablak van, de hiába nyitom ki, friss levegő nem jön be, a kilátás pedig nem több, mint egy nagyon szép betontömb. Én a -1 szintet ismerhettem meg, egyébként ez  a leggyakoribb, ennél lejjebb csak boltok építkeznek, például volt egy játékbolt, ami hét szintes volt, három pedig a föld alatt lett megépítve. Így a betonfal mellett lábakat is láttam elvétve, tehát ja, a kilátás nem nagyon tetszett.

 

Ezek után úgy döntöttem, inkább sétálok egyet, ha már számításaimat keresztbe vetve nem tudtam ma várost nézni, és a Westminister Station környékét végigjártam. Nagyon érdekest volt, hogy a kis utcákból a főút felé haladva egyre változatosabb lesz a város. Ahol a szállás volt, a házak ugyanolyanok voltak, egymás mellett azonos falú, kerítésű, stílusú házak sorakoztak, a kijjebb viszont akadtak felhőkarcolók, üzletek és éttermek is a házak között, így nem volt annyira egyhangú minden. Rengeteg volt az építkezés, kátyúkat nem láttál az utakon, a régies épületeket is mindig karban tartották, nem volt rajtuk repedés vagy hasonlók, minden nagyon szépen fel volt újítva.  Ami még más volt és nehéz volt megszokni, hogy az utak sokkal keskenyebbek voltak a magyarhoz képest, ami itt két sávos út, az Londonban inkább három, így viszont már az is érthető volt számomra, hogy miért két emeletesek a buszok – csak így fér rá az X mennyiségű ember, ugyanis a buszok is keskenyre vannak tervezve az út miatt. És ha már buszoknál tartunk, több volt a busz, mint az autó, tényleg van tömegközlekedése a városnak, igen drágán, még az ottani kereslet szerint is, de legalább van…

 

A közlekedés viszont nagyon veszélyes, és ezt a sofőr sem titkolta, akivel beszélgettem a szállás felé. A brit sofőrök kilencven százaléka nem tud vezetni. A sávok berajzolása, vagy a lámpák működése csak dísz a városban, így minden a reflexen és képzelőerőn múlik, mi lesz az úti cél – a kórház, vagy a tervezett hely. Rengeteg a baleset az utakon, amit nem is csodálok, miután másfél óra kocsikázás során szinte mindent láttam. Álló dugóban a bal szélső sávban álló kocsi átfúrta magát a jobb szélső sorba úgy, hogy három sávos volt az út, illetve egy másik betolatott egy utcába úgy, hogy közben a kereszteződés elég forgalmasan működött. Meglepett, hogy nincs egy-irányosított út, de olyan igen, ahol csak egy kocsi fér el. Szóval jöhet mindkét irányból autó, aztán majd a sofőrök valahogy megoldják, hogy elmenjenek egymás mellett…
Ugyanez vonatkozik a járókelőkre is. Nagyon hamar rá lehetett jönni, ki turista és ki nem, csak egy piros lámpához kellett állni. A helybéliek közül volt olyan, aki megnyomta a “Várj és zöld lesz!” gombot, majd mint aki jól végezte dolgát átment a zebrának nem mondható szaggatott vonalon, és volt olyan, aki addig nyomta a gombot, amíg át nem váltott a lámpa. Szóval ja, a brit emberek enyhén szadisták.

 

A második nap a Madam Tussauds-t látogattam meg, mert tudtam, hogy nem hagyhatom ki, és hatalmas élmény volt. A terrorveszély miatt nagyon átvizsgáltak és fémdetektorral is végignéztek, mielőtt bemehettem volna, így húsz percet kellett várni, de a tegnapi nap után nem tűnt soknak a várakozási idő. Találkoztam a Becham családdal, beleülhettem a Trónok Harcában ismert trónszékbe, átölelhettem Shreket, és… Igen, távolról csodálhattam a bandát is.

 

20160826_114104Nagyon érdekes volt, hogy az egész múzeumban összesen kettő dolog volt elkülönítve, vagyis csak 30 font plusz költséggel (kb. 10 ezer Ft) mehettél oda a szobrokhoz, ez a királyi család volt, illetve a One Direction. Még a Beatles ölébe is beleülhettem, de nem simogathattam meg a srácok arcát, és ez elszomorított. Az viszont egy kicsit megmelengette a szívemet, hogy a srácok olyan védelmet élveznek, mint Erzsébet királyné. Niall és Zayn egy kis arcplasztikán vett részt, mert nem voltak nagyon önmaguk, Harry, Louis és Liam viszont teljesen élethűen lettek ábrázolva.
A sztárok után jöttek a hősök, azonban közöttük megismerkedtünk azzal, hogyan készülnek a szobrok, illetve milyen történelme van Londonnak, amit egy kis túrázással mutattak be, mintha a vidámparkban felültem volna valamire.
Hulk három emeleten keresztül volt nagy látványosság, földszinten csak a lába, a harmadikon pedig csak a feje látszott, életnagyságú viaszszobrok egyik előnye, hogy tényleg akkorák, amekkorák a valóságban… A hősök szekciót egy 4D-s mozi zárta, amiben a segítségünkkel megmentik a hősök a Backingham Palotát. Nagy élmény volt, és egészen biztos vissza fogok még térni oda.

 

Ezután a London Eye, majd a Sea Life London Aquarium következett, mindkettő eléggé híres látványosság. Utóbbiban viszont csalódtam, nem hazudok, ha azt mondom, hogy a pesti sokkalta jobb. Szóval ja, nem érte meg a 20 fontot, abból már majdnem készíthettem volna egy képet a bandával (mai napig bánom, hogy nem áldoztam fel egy napi kaja adagomat érte).

 

A harmadik nap a Big Ben, a Backingham Palota, a Tower Bridge és még sorolhatnám milyen nevezetességek voltak a bakancslistámon, azonban nem felejtettem el nézelődni sem a kirakatok között. Elmentem az Oxford Street-re, London legnagyobb bevásárlónegyedébe, azonban hamar rájöttem, hogy a gazdagok környékére csöppentem. Összesen hat Ferrari, négy Audi és három Mercédesz ment el mellettem a sok Range Rover mellett, közben pedig a kirakatok annyira kizsebeltek, hogy már a ruhám is esett le rólam. Rolex, Vuitton és még sorolhatnám mennyi márka volt egy helyen, cilinderes bácsik és gyönyörű nők várták, hogy bemenjek valamelyikbe, de sajnálattal kellett közölnöm velük – ha a kócos hajamon nem látták -, hogy nincs pénzem egy zoknira se.

 

lounandosViszont elvétve párszor láttam valamelyik srác képét valahol, ami jól esett, hiányzott az oldal és időm sem volt nagyon zenét hallgatni, élőben pedig kikerültem a fiúkat teljes mértékben. Pólókon, szuveníreken és hasonló dolgokon fedeztem fel őket, ami viszont meglepett, hogy elvétve egy bolt kirakatában Louis mosolygott rám, nem nagyon értettem miért, de jót derültem rajta.

 

Utolsó étkezésemet egy Nando’s-ban töltöttem, ahol megkóstoltam a csirkeburgert és egy fagylaltot, nagyon finom volt, azonban meglepett, hogy a Nando’s igazából egy brit, éttermesített KFC. Csirke csirke hátán, kérhetsz burgert meg hasonlókat, de tuti, hogy csirkés lesz. Az is meglepett, hogy a pincér egy asztalhoz vezetett, leültetett, odaadta az étlapot, de fel kellett állnod, hogy a pénztárnál leadd a rendelésedet és fizess, majd visszaülnöd a helyedre, hogy a kész ételt néhány perc múlva kivigyék neked. Furcsa volt, de ettől volt olyan különleges a varázsa.

 

Végül tegnap éjjel elindultam haza, ma hajnalban pedig már itthon aludtam a megszokott ágyikómban, azonban annyira beleszerettem a városba, hogy már el is mondtam anyának, amint lehet, költözöm.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük