One Direction Hungary

Az első és egyetlen forrásod 2015 óta

mutasd a többit

Több, mint 100
magyar fordítás

Katt a képre a videó megtekintéséhez

EoMqnXAW8AIlVSV.jpg
EoMqng9W4AIqLxG.jpg
EoMqng8WEAA9V8p.jpg
EoMqng7XUAAvqC8.jpg
EoMqkQWW8AAQGU9.jpg
EoMqkQVXUAAMwNT.jpg
EoMqkQTXUAAHT_t.jpg
EoMpEBpXEAIsQ73.jpg
EoMpD6dW4AMkZIV.jpg
EoMpD5MXUAETbct.jpg
EoMpD_6XYAAW1Ur.jpg
EoMo0o2W8AICsOG.jpg
Gemma – “Az én kisöcsém”

/Gemma cikke Harryről, magyar fordításban, esetleges félrefordításokért és helyesírási hibákért elnézést kérek!/

Érdekes tapasztalat, ha a kisöcséd befut és popsztár lesz. Amit megtanított nekem Harry helyzete, hogy hirtelen már nem normális emberként tekintenek rád, hanem valami híres dologra, amivel együtt jár a kamera folytonos tekintete. Az emberek azon vannak, hogy információkat tudjanak meg az életéről, mindegy, hogy az publikus vagy nem, próbálják megérteni, honnan jött ez a lény a hajával és az ezüst csizmájával.

Három éves voltam, mikor Harry született, így az első emlékeim eléggé homályosak róla. A kis dolgok, amik megmaradtak a legjobban: a régi házunk és a kert, a kerítésre mászás és a család kutyája. Max egy collie-lurcher keverék volt, az egyetlen szürke pettyes kutya göndör farkincával és többszínű szemmel, enyhe fekete árnyalattal. Én választottam őt a furcsasága miatt, és imádtuk! Mikor Harry mindössze egy éves volt, együtt feküdt a földön Max-szel, vagy befeküdt mellé az ágyába a szőke hajával és kék szemével, aztán hirtelen kimutatta foga fehérjét és kilökte a helyéről az állatot. Max tanácstalannak tűnt, de engedett Harrynek, szóval Harry így állt hozzá a kutyához.

CtiYfF4WgAAWWlZ.jpg
Nagyon hangos gyerek volt. Azt hiszem az első alkalom, amikor tényleg bajban voltam, az az volt, mikor lelöktem a székéről, mert nem hagyta abba a sírást. Aztán volt olyan időszak, amikor szándékosan akart bajba keverni, amikor azt mondtam neki a WWF pankráció meg volt bundázva – magára vette és bosszúból a legrosszabb dolgot mondta anyának, amit csak tudott, hogy drogdíler vagyok. Anya mondta neki, hogy nem lehetek, mert csak kilenc éves vagyok.

Mikor elkezdtem a sulit Holmes Chapelben, forró napokon, amikor a suli előtt sorakoztak az autók és a szülők vitték a gyerekeket, Harry sosem félt a figyelemtől – felállt a kocsi hátsó ülésén és a nyitott ablakon keresztül szórakoztatta az embereket. Már akkor is volt benne valami mágnesesség, ami vonzotta az emberek figyelmét. Megnevettette az embereket. A csecsemők még most is képesek őt bámulni, ami elég fura.

Harry gyerekként nagyon féktelen volt. Nem volt nehezére barátokat találni és az első barátnőjét négy vagy öt évesen hozta haza. Azt tette, amit tenni akart, de gyakran úgy tűnt, amit igazán szeretne, hogy boldoggá tegye az embereket. Fiatalkorom óta az volt az álmom, hogy tanár lehessek és Harry úgy tett, mintha az egyetlen tanítványom lenne, kötelességtudóan segített kitölteni a házikészítésű munkalapjaimat és válaszolt az összes névre, különböző hangokkal. Volt olyan is, hogy a diák nem válaszolt és meg kellett ismételjem magam, akkor megkérdeztem az “osztályom”, hol van. Mindig azt mondta, hogy nyaral vagy a fogorvosnál, így hivatalosan is be tudtam írni hiányzónak. Szülinap, vagy Anyák napja lehetett, mikor anyának adtuk át az ajándékokat, Harry felülmúlta önmagát, az volt az első alkalom, hogy nem árulta el idő előtt a meglepetést. Anya már azon volt, hogy megnézze a kártyát, mikor nem bírt már magával és elordította magát: Egy táska van benne! Olyan közel volt!

CtiLTWXWgAA7yqe.jpg
Egy családi nyaraláson, Cipruson, mikor Harry hét éves volt, jeleskedett a hízelgésben. Míg én, a befelé forduló, azzal töltöttem a reggeleket, hogy sonkát szedtem össze a reggeliből és a hotel külső részén osztogattam a kóbor macskáknak, Ő az udvartartásával volt a medencénél, akik háromszor idősebbek voltak nála. Mikor elmentünk egy busszal, ami kivitt minket a reptérre, az utazás végén egy tömeg fiatal felnőtt nő sorakozott, integetve neki az ablakon keresztül és viszlátot kiabálva. Néha most is ránézek és azon agyalok, hogy képes beférkőzni az emberek szívébe csak azzal, hogy önmaga, de igazából egész életében ezt csinálta, csak most több ember figyeli őt.

Az első pár hónap alatt, amikor csatlakozott hozzám a középiskolába, a tanárok többször mondták nekem, hogy „Hát… találkoztam az öcséddel…”. A legtöbbször nagyon szégyelltem magam az iskolában, kiállni az osztály elé felelni volt a rémálmom. Stréber, csendes és azt hiszem elég mindennapos voltam.  Később, mikor tanársegéd voltam, szintén rémálmom volt az osztály előtt beszélni.

Meg tudtam érteni, miért volt Harry egy kicsit nehéz eset. Sosem tudtam őt úgy elképzelni, hogy tényleg goromba vagy engedetlen lenne, de bolondos volt, beszédes és nagyon zavaró, nem egy produktív órára való gyerek. Gyakran nem is vették észre az emberek, hogy rokonok vagyunk.

Sosem szenvedett igazán a tanulással, de három évvel fölötte járva azt gondolta, az én jegyeimhez kell felérnie, szerintem volt idő, amikor frusztrált volt emiatt, anya pedig megkért, hogy segítsek neki a kémia háziban és az irodalomban, hogy megnőjön a magabiztossága a fenyegető dolgozatok előtt. Sosem értettem, hogy lehet bizalom-hiányos, népszerű volt, remekelt sportokban és rossz tanuló sem volt. Szívesen lecseréltem volna az ötöseimet az Ő négyeseire a karizmájáért. Nem azért mondom ezt, hogy a hibáit felsoroljam, csak próbálom felvázolni a dolgokat. Minden, amit tesz, úgy tűnik zsigerből jön neki, még most is nézem őt, ahogy ezer ember előtt ugrándozik a színpadon, gondtalannak és felszabadultnak néz ki. Könnyű féltékenynek lenni – Ő olyan ember, aki egyszerűen jó dolgokban, mindannyian ismerünk egy ilyet – de azt feltétezni, hogy emiatt magától értetődőnek veszi, vagy hogy nem aggódik, próbálkozik, nagyon igazságtalan lenne vele szemben. A tehetségéhez természetes ambiciózus és erős szív is párosul.

Anya azt tanította nekünk, hogy függetlenek legyünk. Tinédzserekként felnevelt minket egy boldognak nevezhető kis házban. „Lakáskulcsok”, így nevezett bennünket, mert hamarabb hazaértünk az iskolából, mint Ő a munkából. Annak ellenére, hogy néha anyai bűntudata volt emiatt, ez sosem volt rossz dolog, megtanultunk társakként tésztát főzni és vitatkozni a távirányítón. Mikor anyának rossz napja volt, ahogy néha mindannyiunknak, próbáltuk jobb kedvre deríteni ott, ahol csak tudtuk. Harry próbálkozásai felülmúlták fiatalos komolyságát. 12 évesen elég romantikus filmet látott, hogy tudja, milyen fürdőt kell csinálni egy nőnek, szóval így is tett időről-időre, a házban összekapart eltérő gyertyákkal a kád körül.

Mint menő gyerek, Harry kitűnt, ugyanakkor beilleszkedett. Mindig érdekelték a ruhák és szülinapjára kapott pénzét és megtakarítását is arra költötte, hogy vonattal Manchesterbe utazzon felújítani a gardróbját. Volt újságkihordó, aztán a falu egy pékségében is dolgozott egy ideig. A legtöbbször még csak a pelyhemet ettem, mikor hazaért a nagyon korai munkáiból.

Az emo hullámmal Holmes Chapel tinédzserei is átvették a stílust, mindketten felzárkóztunk a szembe lógó hajjal és szegecses övekkel. Hogy meglegyen a teljes kinézet, Harry még a hajvasalómmal is megtámadta fürtjeit, de elbukott, így a segítségemet kérte. Később megengedte azt is, hogy levágjam a haját, ötletem sem volt, mit csinálok és utálta is az első 20 percet, míg elismerte, igazam volt és jobban nézett ki. A-a, a szűk farmerek sosem távoztak… de a kockák igen.

CtiZDFEWAAAnFZk.jpg
Mikor egyetemre mentem és kiköltöztem a családi fészekből, senki sem gondolta volna, hogy pár hónap múlva a 16 éves Harry követni fogja a példámat. Arról beszélt, hogy egyetemre szeretne menni és gyógytornász szeretne lenni. Többnyire kijöttünk, de nem voltunk közeli kapcsolatban akkoriban, neki megvoltak a barátai, ahogy nekem is, az érdeklődési körünk pedig különbözött, beleértve a zenét is – gyakran kérdezte, mit hallgatok és jöttem neki az emo és indie dalokkal. Szürreális volt, hogy évekkel később a Leicester Square moziban ültem a One Direction film premierjén, hallgattam őt, ahogy a zenéről beszél, ami a tetőtéri szobámból szűrődött át. Közvetlen azután,  hogy elköltöztem rájöttem, hogy igazából hiányoztam neki. Anya azt mondta az én szobámban aludt egy hétig a költözésem után. Nem hiszem, hogy ez csak azért volt, mert enyém volt a nagyobb szoba.

Mikor realizáltuk, hogy Harry bejutott a televíziós meghallgatásra az X-faktorban, hirtelen valóságosnak tűnt. Listázva volt, milyen dalokat lehetett választani és azon voltunk, hogy azt válasszuk ki, amit tényleg ismer, szeret, és nem tudná elképzelni magát azt énekelve. Mikor gyakorolt, hirtelen szégyenlőssé vált és nem engedte, hogy hallgassuk őt. Előtte is énekelt már, és először nem tudtam, miért volt más. Sok győzködés után a fürdőszobában állva, becsukott ajtónál énekelte az Isn’t She Lovely és Hey, Soul Sister dalokat, míg anya és én kint ültünk. Sosem találkoztam azelőtt a szerény Harryvel, és igazán sosem ismertem el, hogy Harry tud énekelni – általában humorral és szarkazmussal, vagy bugyuta hangokkal takarta tehetségét; milliószor hallottam tőle a Handbags and Gladrags-t, ahogy karaokézik, de mindig hencegéssel és bravúrral lépett fel, másnak tettette magát. Mikor kicsi volt, az általános iskolában Elvisként énekelt, röhejes volt és vicces. Amint komollyá vált és önmaga lett, olyan volt, mintha levetette volna a védelmét.

És remekelt.

Ahogy a hetek teltek, folyamatosan vártuk az utazás végét, de nem volt neki. Lehívták Londonba, Wembleybe a tábor miatt. Előtte még sosem volt Londonban. Épp élveztem a nyaramat az első egyetemi évem után, és mivel anya dolgozott, mondtam, majd én elkísérem őt az útra. Apa egyik barátjánál maradtunk és úgy döntöttünk, napokkal ezelőtt megyünk, hogy a lehető legtöbbet megnézhessünk a fővárosból. Elrángattam őt a Nemzeti Történelmi Múzeumba, próbáltam és elbuktam abban, hogy jobban érdeklődjön efélék iránt, mint a szendvicsekért, a felénél mégis feladtam és nézelődni kezdtünk a városban és megrémültünk attól, milyen drágák a csokoládék Harrodsban.

Hamar elérkezett a nagy nap, Webleyig vonatoztunk, majd besétáltunk az arénába, ahol egy kisebb tömeg várt kint. Mindenki jóval öregebbnek tűnt nála és az emberek kisebb csoportokba tömörültek, pózoltak, harmonizáltak és általában kikapcsolódtak a verseny előtt. Leállt egy fiatal sráccal beszélgetni és rájöttem, itt az idő arra, hogy elengedjem a kezét, 16 évesen, a nagy épület árnyékában, amit eddig csak tévében láttunk. Közel maradtam, hogy ha felhív a hírrel, hogy kiesett, odamehessek és megvigasztalhassam őt, hazavihessem Chesirebe és iskolába, tovább élni a normális életét. Egyikünk sem akarta, hogy elbukjon, de sosem álmodtunk arról, hogy ez lesz. A hívás sosem érkezett meg, folyamatosan nyert és nyert – talán nem az X-faktort, de nem kérdéses, hogy tündököl. Az én kisöcsém sosem jött haza azután. Felnőtt, és minden emlékünk az Ő személyes önéletrajzává vált.

/Saját fordítás, másolni csak forrás feltüntetésével!/

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük